2015. április 6., hétfő

Egy kis hirdetés

Nos, mint azt már bizonyára Ti is észrevettétek, ez a történet elég régóta véget ért. A napokban szántam rá magam arra, hogy újabb blogot nyissak, ha valakit érdekel, nézzen be! Itt a rövid ismertető:

Háromlábú Bulldognak lenni nem tisztség, hanem életforma. Ki lehet Háromlábú Bulldog, kérditek ti. Ha egy tökéletes világban élnénk, most tuti azt válaszolnám, hogy az, aki szenvedéllyel zenél, akinek a hangszer barátja, testvére, aki nem fél kimutatni az érzelmeit egy halom vadidegen embernek. Aha, persze. A valóság azért ennél egy fokkal árnyaltabb: igazából az kerül be, aki megfelel a bátyám, Ryan elvárásainak. És elhihetitek, az aztán tényleg magas mérce! Jól kell kinéznie, jól kell zenélnie, szorgalmasan kell dolgoznia, mindenben a banda rendelkezésére kell állnia. Némán kell tűrnie, hogy a frontember a sárga földig lehordja, de legalábbis nem szabad visszapofáznia vagy ne adj' isten ellenszegülnie Ryannek. Ez most nem hangzott túl kedvesen, ha meglátná, hogy így promózom, tuti kapnék a fejemre, én pedig csendben viselném el a kiakadását, ahogy azt egy öcsnek talán kötelessége is. Mert, bár most kicsit kegyetlennek állítottam be, azért azzal nektek is egyet kell értenetek, hogy nem könnyű egy babérokra törő frontember élete, aki magának és a bandának a legjobbakat akarja. Szóval ha lentebb esetleg nem túl emberségesen viselkedne velem, a srácokkal vagy akárkivel, akkor azért legyen az is a fejetekben, hogy az én bátyám nem rossz gyerek, csak megtanult harcolni, és megtanulta, hogyan harcolhat a saját eszközeivel.

Remélem, a történet elnyerte a tetszéseteket, és esetleg ellátogattok magára a blogra is. Ha így van, előre is köszönöm :)

A blog linkje: haromlabubulldogok.blogspot.hu

Puszi:
Szofianna

2014. augusztus 31., vasárnap

Epilógus

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy most ide valami nagyon érzelmes, megható dolgot kéne leírnom, mégiscsak a történetem befejezéséről van szó. Mondhatnám, hogy köszönöm a szüleimnek (akik nem is tudnak a blogom létezéséről), a barátaimnak, az olvasóimnak, azoknak, akik nem olvastak és mindenkinek, aki ezen a világon tudja, hogy mit jelent az a szó, hogy blog. De ez annyira... elcsépelt lenne, nem? Most valahogy nincs érzelgős kedvem, majd talán pár nap/hét múlva sort kerítek egy igazi összegzésre, ahol tényleg mindenkinek tételesen felsorolva köszönetet fogok mondani, de most meg kell elégednetek szimplán az Epilógussal. Szóval:

Fruzsi

Augusztus huszonnyolcadikán sóhajtva engedtem el Bencét, majd szálltam be az autónkba. Az elmúlt két hónap életem legjobb időszaka volt, rengeteg nevetéssel, boldogsággal és szerelemmel. Sosem éreztem magam ennyire szépnek és fontosnak, Bence minden egyes együtt töltött pillanatunkban érzékeltette ezt velem. Minden éjszaka, mikor lefeküdtem, elalvás előtt még azt kívántam, hogy a nyár, és ezzel együtt ez az egész álom soha ne érjen véget, de aztán eljött ez a nap is, és itt az ideje búcsút mondanunk egymásnak. Nem akarok közhelyekbe bocsátkozni, mert a mi kapcsolatunk soha nem erről szólt. Azért, hogy csak egyetlen nem túl eredeti dolgot mondjak: azt hiszem, Bencénél hagytam a szívem egy kis darabját, és szerintem ő is ugyanígy tett velem.
Mikor július utolsó hetében anyáék lejöttek hozzánk nyaralni, nagy volt a meglepetésük, hogy mindketten fiúval az oldalunkon vártuk őket. Addigra Lili már teljesen beleesett Kriszbe, a srácon pedig látszott, hogy akármit megtenne a testvéremért. Anya és apa először alaposan szemügyre vette a fiúkat, aztán apa mindkettővel jó hosszasan beszéltgetett a kertünkben négyszemközt, majd mikor végül visszatért, kijelentette, hogy áldását adja a kapcsolatainkra. A nyaralásuk végére pedig annyira megkedvelte a barátainkat, hogy szinte minden egyes alkalommal, mikor értünk jöttek, először apával kellett egy kicsit beszélgetniük a legutóbbi focimeccsről vagy arról az ezredszerre ismételt akciófilmről, amit legutóbb a tévében adtak. Óriási respect mindkét srácnak, amiért ezt jó képpel tűrték.
Két héttel ezelőtt még a szokásosnál is több ideig sétáltunk este a parton, mivel igencsak fontos dolgot kellett megbeszélnünk. Addig szó sem esett köztünk arról, hogy mi lesz az ősz beálltával, és ekkor szántuk rá magunkat, hogy ítéletet mondjunk a kapcsolatunk felett. Abban egyetértettünk, hogy mindenképpen folytatni szeretnénk ezt, csak az volt a kérdéses, hogy milyen formában. Végül rengeteg alternatíva után a következőben egyeztünk meg: iskolaidőben tartjuk a kapcsolatot, írogatunk egymásnak, küldünk képeket, és ha mindkettőnknek jó, akkor a webkamerán keresztül is beszélünk. Emellett, amikor csak tud, feljön hozzánk Pestre, vagy én megyek hozzá vissza a Balatonra. Így szinte egyáltalán nem kell elszakadnunk egymástól.
Azért majd meglátjuk, hogy mi sül ki ebből. Azon a bizonyos estén arról is megállapodtunk, hogy ha a távkapcsolat nem működik köztünk, akkor nem erőltetjük a dolgot, és mindketten továbblépünk. Ez szerintem így jó, mert egyikünk sem érez kényszert, hogy a másikkal kapcsolatban maradjon, nem fogunk azon aggodalmaskodni, hogy most akkor kihűlt a szerelmünk, de mégsem akarunk elszakadni egymástól, egyszerűen azt csináljuk, ami nekünk jólesik. Erőltetett párkapcsolatban élni annyira természetellenes, hogy egyikünknek sem menne.
Arról fogalmam sincs, hogy Lili és Krisz hogyan fogja megoldani az ügyüket, de valószínűnek tartom, hogy ők is valami olyasmiben állapodtak meg, mint mi. Biztos vagyok benne, hogy ha a fiún múlik, az ő kapcsolatuk is virágzó és jó hosszú, örömben gazdag lesz. (Ezt most nagyon szépen mondtam, nem igaz?) Lili már azt tervezgeti, hogy az érettségi után melyik egyetemre mennek majd közösen, aztán a diploma után melyik nagy világvárosban fognak élni, hány gyerekkel meg milyen háziállatokkal. 
És hogy mi lett Marcival? Miután Bencével újra összejöttünk, Lili és Krisz kitálalt nekem is a fiúról és a hazugságairól. Én végig éreztem, hogy körülötte valami nincs rendben, túl természetellenesen próbálta elkülöníteni tőlem a testvéremet, de azért erősen meglepődtem azon, hogy mennyire aljas és végtére is gyerekes dolgokat művelt egész idő alatt. Őt nem rázta meg túlságosan, hogy Lili kidobta, tovább vadászgatta magának a gyanútlan turistalányokat a parton. Van, ami sosem változik.
Most, ahogy itt az autónkban ülünk, azon kapom magam, hogy izgatottan nézek a jövőbe. Bence és a távkapcsolat rengeteg új izgalmat, kérdést és akadályt vet fel bennem, amiket igazi kihívás lesz teljesíteni. De ha még az érettségi után is szeretni fogjuk egymást, biztosan találunk majd egy olyan alternatívát, ami mindkettőnknek megfelel, aztán ki tudja, lehet, hogy a végén boldogan élünk amíg meg nem halunk. Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi az járjon utána, és lehetőleg mondja el nekem is a végkifejletet, mert nagyon érdekel.

U.i.: Most biztosan sokan csodálkoztok, merthogy innen aztán nem derül ki, hogy ki nyerte végül a fogadást. Úgy gondolom, hogy ez már inkább egy másik lapra tartozik, egy másik epilógusba. Na, de végtére is, kit érdekel az a hülye fogadás? :)

2014. augusztus 29., péntek

12. fejezet

Sziasztok!

Ígéretemhez híven meghoztam a 12. fejezetet. Ez az utolsó a fejezetek közül, holnapután még felkerül egy epilógus és vége a történetnek. De az még nagyon messze van, egyelőre jó olvasást kívánok a 12. fejezethez!
(Ne haragudjatok, ha esetleg hiba maradt a fejezetben. Tegnap megbetegedtem, ma 39.8 fokos lázzal keltem, úgyhogy nem ígérhetem, hogy száz százalékig a topon vagyok.)

Fruzsi

Az elkövetkező öt napban semmit nem hallottam Bence felől. Nem keresett, nem hívott, nem jött át, ebből pedig arra következtettem, hogy a kapcsolatunkat hivatalosan is lezártnak tekinti. Jó, ha ő beletörődött, akkor én sem teszek másképp. Amúgy is ő rontott el mindent, neki kéne pedáloznia, hogy visszakapjon, nem mintha én vissza akarnék menni hozzá. Mi ketten örökre végeztünk.
Olyannyira, hogy már képes voltam kimenni Lilivel a partra,és pasivadásztot tartani. Na, persze nem neki, mivel ő épp most szerzett be egy talán még Marcinál is rendesebb barátot. Nem sokat mesélt a szakításuk körülményeiről, meg arról, hogy hogyan jöttek össze Krisszel, úgyhogy én sem érdeklődtem a részletek felől. Ha akarja, majd úgyis elmondja.
Egyre több időt töltöttem velük kettejükkel, és a társaságuk kifejezetten jó hatással volt rám. Egy idő után már nem bőgve aludtam el, és csak a napjaim fele ment el azzal, hogy Bencén gondolkodom. Aztán azon kaptam magam, hogy néha még egy mosolyra is futja. Krisz teljesen másmilyen barát volt, mint Marci, ő nem különítette el tőlem a testvéremet, inkább még összébb hozott minket. Sose zavarta, ha esetleg belepofátlankodtam a randijukba, ezzel pedig elnyerte magának a tetszésemet. Örülök, hogy Lili mellette kötött ki.
Az egyik, különösen szép péntek estén épp vacsorázni indultak volna, mikor Krisz észrevette, hogy melegítőben, egy nagy tál popcornnal a tévé előtt ülök, és megesett rajtam a szíve:
- Fruzsi, nincs kedved velünk jönni?
- Ugyan, szinte minden randitokon ott vagyok – emlékeztettem. – Ezt az estét meghagyom nektek.
- Nem ülhetsz itt péntek este – tiltakozott. – Hidd el, minket nem zavarsz. Na, gyere már!
- Oké, oké – pattantam fel villámgyorsan. – Öt perc és kész vagyok.
Nem hazudtoltam meg magam, pontosan négy és fél perc múlva lerohantam a lépcsőnkön, egészen emberi állapotban.
- Szóval ilyen az, mikor egy lány átvedlik – állapította meg Krisz. – Én miért nem tudok ilyet?
- Rosszak a kromoszómáid.
Szóval, elindultunk a part felé, hogy az egyik, nem a bulinegyedbe eső étteremben megkajáljunk. A kínálat kissé silánynak tűnt, de nekünk, fiatalok lévén bármi megfelelt. Végül a part melletti sétálóutca közepe táján elhelyezkedő vendéglő mellett döntöttek, ami ellen csupán egyetlen kifogásom volt:
- Ez Bencéék étterme – emlékeztettem Kriszt.
- És?
- Nem mehetünk be, nem akarok vele találkozni.
- Fruzsi, ez a város egyik legjobb helye, ráadásul Bence minden délután hatkor elhúz innen. Na, így megfelel? – kérdezte.
- Aha – bólintottam határozatlanul, és engedtem, hogy elsőként belépjen az étterembe.
El kell ismerni, egész pofás a hely. Nincs túlcsicsázva, de azért süt róla, hogy igényes. Ilyen egy igazi jó étterem, nem?
- Üdvözlöm, miben segíthetek? – jött oda hozzánk egy pincér, miután helyet foglaltunk., majd elénk rakott három étlapot.
- Azt hiszem, megleszünk – biccentett Krisz.
- Rendben – mosolygott ránk a pincér, és egy újabb érkező pároshoz indult. Nagy itt a forgalom.
Kábé negyed órába telt, mire mindhárman kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk enni, aztán a pincért leinteni még kábé ezer évbe. A pasi kissé csapzottan, de szakadatlanul mosolyogva jött oda hozzánk, és vette fel a rendelésünket, amiért óriási respect neki, tekintve, hogy Lili háromszor változtatta meg a kért italát.
Az ételekre senkinek sem lehetett kifogása, Bence apukája igazán jól főz (már ha ezeket ő készítette, mindegy). Rövidebb idő alatt felfaltunk mindent, amit lehetett, mint amennyi idő alatt elkészítették az összeset. És a pincér csak akkor jött a desszertes lapokkal.
- Hadd ajánljam a ház specialitását, a helyben készített zacher tortát – nyújtotta át nekünk az étlapokat.
Imádom a zacher tortát, így nem is volt kérdéses, hogy ezt kérek. Lili és Krisz pedig úgyanígy tett. Azért reméltem, hogy nem most kezdik el befőzni a baracklekvárt, mert mégse akartunk itt ülni éjfélig.
Mivel hárman rendeltünk ugyanolyan sütit, a konyha megoldotta, és legközelebb egy egész tortával tért vissza a pincérünk. Pont elém helyezte le, én pedig egy pillanatig nem értettem, mi folyik itt. A tortára vékony tejszínhabcsíkkal a következő volt felírva: Szeretlek! Egyetlen szó, de nem fogtam fel, hogy ez mégis kinek íródott. Talán Krisz küldte Lilinek, csak rossz ember elé rakták le? Hú, de kínos lenne!
Ekkor kinyílt a konyhába vezető ajtó, és a szállongó gőzzel együtt kilépett a helyiségbe Bence. Na, addigra már tényleg fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt. A fiú egyenesen az asztalunkhoz lépett, tenyerét megtörölte a kötényében, beletúrt a hajába és egy nagyot sóhajtott:
- Szóval Fruzsi, van valami, amit már egy csomó ideje el akarok mondani, de úgy látom, most van rá a legjobb lehetőségem. Mikor azon a napon éjszaka elmentél a partról, tudod mi járt a fejemben? Az, hogy “bakker, hogy cseszhettem el ezzel a lánnyal?”. Akár hiszed, akár nem, én szeretlek. Lehet, hogy egyszer megfogtam Hanna kezét, elvittem mosdóig, majd a homlokát fogtam, amíg hányt, de őszintén gondolj már bele, mennyivel voltak romantikusabbak azok a dolgok, amiket mi csináltunk kettesben? Ha az zavar, hogy eltöltöttem vele egy éjszakát, megnyugtathatlak: végig két dolog járt a fejemben, amíg a csaj a vállamon aludt: az első az volt, hogy milyen büdös szája van, a második pedig az, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy nekem nem ilyen lány jutott, hanem olyan, mint te, aki nem issza részegre magát minden nap, nem bűzlik az alkoholtól, nem kínálja fel magát minden szembe jövőnek, és ami a legfontosabb, őszintén, tiszta szívéből szeret engem, és én is képes vagyok őt őszintén, tiszta szívemből szeretni. Hidd el, ha lehetne, visszamennék az időben és megakadályoznám magam, hogy megállítsam Marcit, hadd feküdjön csak össze Hannával, megérdemlik egymást, engem pedig hagyjanak békén! De sajnos én csak egy béna földi halandó vagyok, aki nem tud időben utazni, nem tudja megakadályozni a tetteit. Én csak egyetlen dolgot tudok tenni az ügyünk érdekében: elmondani neked, hogy mennyire szeretlek, és hogy mennyire kiborultam, mikor elhúztál és nem hitted el nekem, hogy tényleg nem csaltalak meg. Szerinted hogy tudtam volna megcsalni egy olyan lányt, akit így szeretek? De mindegy, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy már csak annyit tudok tenni a kapcsolatunk megmentésének érdekében, hogy tortát sütök neked, majd egy óráig vacakolok azzal a hülye habzsákkal, amit amúgy is utálok, csak hogy leírjam neked egy szóban azt, amit igazából a világ összes szavával sem lehetne. Ha ez neked nem elég, ha még mindig haragszol rám, ha úgy érzed, nem tudsz nekem megbocsájtani, akkor sajnálom, hogy így végződött a kapcsolatunk, mert én azt hiszem, képtelen leszek nélküled élni, de végül is, mindegy. Rajtad áll, hogy tudjuk-e folytatni vagy újrakezdeni azt, amit egyszer már jó sokáig elvittünk. Ha nemet mondasz, én azt is tiszteletben tartom, és megígérem, hogy soha többé nem foglak zaklatni. Csak azt akarom, hogy tudd az igazságot, és úgy dobj ki. Jó?
Hosszú pillanatokig csak bámultam magam elé rezzenéstelenül, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Nem gondoltam volna, hogy Bence tényleg ilyen mélyen, ilyen őszintén érez irántam, de ez a vallomás… ez mindent megváltoztatott. Ilyet nem lehet csak úgy, légből kapva levágni, ebben benne volt a szíve-lelke, meg még talán több is.
Ahogy a fiúra néztem, láttam, hogy ő sem meri felemelni a tekintetét. Inkább a cipője orrát vizsgálta nagy gonddal, hogy az esetleges csalódáskor ne kelljen látnia.
- Bence… – kezdtem, mire felemelte a fejét. – Miért vagyunk mi ennyire hülyék?
Erre boldogan elmosolyodott, és határozatlanul tett egy lépést felém. Én felálltam, elé léptem, majd olyan hevesen ugrottam a nyakába, hogy csodálkozom, hogy nem omlott össze a súlyom alatt.
- Sajnálom, hogy kiakadtam – suttogtam a fülébe, hogy csak ő hallja.
- Sajnálom, hogy okot adtam arra, hogy kiakadj – válaszolta. – Akkor, folytatjuk?
- Mindenképpen – bólintottam, és a szájára tapasztottam a számat, hogy ne eshessen több szó köztünk.

Bence

Miután Fruzsi visszafogadott, első dolgom volt elvinni őt ahhoz a sziklás parthoz, ahol az első igazi randink játszódott. Az éjjel még jobban esett a levegőnél langyosabb vízbe belecsobbanni, és így hozzánk méltó módon ünnepelhettünk: semmi csicsa, semmi közhely, csak mi meg a repülés. Aztán, mikor már teljesen kifáradtunk, a fűre terített pokrócon feküdve Fruzsi mélyen a szemembe nézett, én pedig most nem kaptam el a tekintetemet, mint legutóbb.
- Bence… – kezdte. – Azt hiszem, te vagy a legjobb ajándék, amit ezen a nyáron kaptam, kapok és kapni fogok.
- Még soha senki nem hívott ajándéknak – mosolyogtam rá.
- Tudom, inkább az isten jelzőt szokták használni – biccentett visszaemlékezve egy réges-régi beszélgetésünkre.
- És azt tudod, hogy te vagy az első angyal, aki hajlandó volt megcsókolni egy istent? – kérdeztem.
- Komolyan? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, majd a számra tapasztotta a száját.
A mellkasomra fektette a fejét, és tudtam, hogy a szívemet hallgatja. Édes, mikor ilyeneket csinál. A mutatóujjával köröket kezdett rajzolni a a bordáim környékére, én pedig ösztönösen összerándultam.
- Mi az, csak nem csikis vagy? – vihogott fel.
- Nem szeretem, ha errefelé birizgálnak – mondtam vörösen.
- Ó, tényleg? – vonta fel a szemöldökét, majd ujjaival végigfutott az oldalamon.
- Ne már – röhögtem fel, és visszaadtam neki a mozdulatot.
Kábé öt percig csak azzal voltunk elfoglalva, hogy egymás oldalát csikiztük, ami külső szemlélőnek igazán furcsának tűnhetett. Végül Fruzsi nevetve elgördült mellőlem, majd ALkarjára támaszkodva felemelkedett és halványan mosolyogva megjegyezte:
- Köszönöm, hogy ennyire normálisan abnormális vagy.

2014. augusztus 27., szerda

4. és 5. díjam

Sziasztok!

Most nagyon-nagyon-nagyon szégyellem magam, ennek oka pedig nem más, mint hogy ennyi ideig halogattam kirakni két díjamat is: az egyiket Csengétől, a Fekete körömlakk írójától, a másikat pedig Aria Hudson-tól és Lily Jade Smith-től, a New Life in London című blog íróitól kaptam. Elég hálátlannak tűnhetek, hogy idáig húztam a már rég esedékes kirakást, még egyszer elnézést a lányoktól (mentségemre legyen mondva, őrült nyári szüneten vagyok túl, remélem a fejezetek felkerülésénél ezt nem vettétek észre), de most végre-valahára rászántam magam. Akkor lássuk is:

Először Csengéé:

Szabályok:
- Írd le, kitől van! (Megvolt.)
- Írj magadról 10 dolgot!
- Válaszolj 10 kérdésre!
- Tegyél fel 10 kérdést!
- Küldd tovább 10 embernek!
- Iratkozz fel a küldő blogjára!

Nos, mint az előző kettő díjnál, így itt is azt kell mondanom, hogy az utolsó előtti kettő pontot most kihagynám, ugyanis összesen nem olvasok 10 blogot, nemhogy össze tudjak szedni ennyi jót. A feliratkozást megtettem, bár nem igazán támogatom, hogy a bloggerek így fogdossák össze a követőiket, de hát ha ez szabály...

10 dolog magamról:
- Általában kissé antiszociális vagyok, nehezen elegyedem szóba emberekkel, a néha oda sem merek menni hozzájuk, amikor segítségre lenne szükségem vagy mondani akarnék valamit, egyszerűen túlságosan zavarban vagyok. 
- Imádok táncolni és énekelni (bár tehetségem egyikhez sincs túl sok.)
- Egész életemben az "okos" kategóriába soroltak, így nagyon nehezen viselem, ha valaki valamit jobban tud vagy szóba hozza valamilyen gyengeségemet, hiányosságomat.
- Rémesen szabálytisztelő vagyok, néha még magamat is felidegesítem ezzel.
- Gyűlölök számítógépen olvasni, egyszerűen képtelen vagyok rendesen odafigyelni a cselekményre és a fény is bántja a szememet (ezért csak a legeslegjobb blogokat szoktam olvasni (nem, az enyémet sem olvasom el, mikor már blogos formátumban van)).
- Mielőtt kikerült a Hódítás balatoni módra a netre, rettegtem, hogy mi lesz, ha mindenki utálni fogja és jól leégetem magamat a blogos társadalom előtt.
- Technikai analfabéta vagyok.
- Nyolc évfolyamos gimnáziumba járok, azaz már negyedikben túlestem a "felvételi stressz"-en.
- Mostanában rákattantam a szájfényekre: semmi mással nem festem magam, de egy kis szájfénynek mindig kell rajtam lennie.
- Miután végeztem ezzel a poszttal, rácsos linzert fogok sütni.

Válasz a 10 kérdésre:
- Miért kezdtél el blogolni?
Az első blogomat, ami olyan minden témával foglalkozó, béna próbálkozás volt, azért indítottam, mert úgy gondoltam, hogy rengeteg értelmes és fontos dolog van a fejemben, amit mindenképp meg kell osztani a világgal. Aztán két hét alatt meguntam. Ez a történet ugyebár a BTH-ra íródott, és azért is csináltam végig, mert kapóra jött, hogy ha kész leszek, lényegében kapok egy full design-os blogot.
- Milyen témájú könyveket szoktál olvasni?
Mindent, ami a csövön kifér :) Egyedül a régebbi könyvek nem ragadnak meg igazán, mondjuk ami 1900 előtt íródott. Valahogy nem érzem közelinek és/vagy életszerűnek a dolgot, de persze ez csak az én hibám. (Jut eszembe, nyár végére el kéne még olvasnom egy halom kötelezőt. Ajj...)
- Könnyen megbízol emberekben?
Jaj, talán túl könnyen is. Hajlamos vagyok mindig mindenkiről a legjobbat feltételezni.
- Ha bárhol lakhatnál, melyik városban élnél legszívesebben?
Bécsben, mert a legjobb barátnőm is ott tartózkodik jelenleg és úúúúgy hiányzik!
- Melyik évszakot szereted a legjobban és miért?
Nekem nincs kedvenc évszakom, csak az őszt nem szeretem túlságosan (kezdődik a suli, ronda az idő), de a többit egyformán szeretem.
- Városban vagy faluban élnél szívesebben?
A városban az a jó, hogy minden közel van, ezzel szemben szmogos a levegő és idegenek egymástól az emberek. Egész életemben Budapesten éltem és szívesen kipróbálnám, milyen az, amikor mindenki ismer mindenkit, nincs egész nap benzingőzszag, nem üt el az autó a négysávos úton a zebránál, mert annyira siethetnékje van...
- Kedvenc blogod?
Kertész Kinga Üzenem...-je, de azt hiszem neki már adtam díjat.
- Kedvenc íród?
Ööö... Kertész Kinga? :) Egyébként könyvírók közül nincs kedvencem.
- Mi a véleményed a mai fiatalokról?
Én is mai fiatal vagyok és semmi bajom magammal :). Komolyabbra fordítva a szót: szerintem kicsit túlreagálják a "nagyok" a dolgot, úgy képzelem el, hogy az ő idejükben meg a náluk idősebbek mondták, hogy "Ezek a mai fiatalok...". Persze, néha szembe jön velem az utcán néhány olyan tag, akire rossz ránézni is, de mint a legtöbb ilyen dolog, ez sem érvényes mindenkire, aki fiatal. Az, hogy "mai fiatal"-oznak, egy kicsit idegesít, mert hát mit követett el mondjuk a 18 év alatti normális társadalom, hogy egy kalap alá vegyék őket néhány idiótával? Hülyék minden korosztályban vannak, voltak és lesznek.
- Melyik sport a kedvenced?
Nézni a jégkorongot szeretem legjobban, művelni a táncot, ha az sportnak számít. Ha nem, akkor az úszást.

Ez lett volna Csenge díja, a következő pedig Ariától és Lily Jade-től:
Szabályok:
- Rakd ki, kitől van! (Ez is megvolt.)
- Írj magadról 10 dolgot! (Nem jut eszembe egyszerre húsz olyan dolog, ami érdemes arra, hogy megosszam Veletek, így nézzétek el, hogy az előző 10 dolgot ide is számítom. Ugye nem nagy baj?)
- Válaszolj 10 kérdésre!
- Tegyél fel 10 kérdést!
- Küldd tovább 10 embernek! (Lásd előző díj.)

Szóval akkor a válaszok:
- Honnan jött a blogod alapötlete?
De jó, reméltem, hogy ezt egyszer majd megkérdezik! Az egyik unalmas törióra alatt épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne most a Balatonnál lenni, aztán erről persze egyből átugrottam a "Milyen sztorit tudnék írni a Balatonról?" kérdésre. (Nálam ez így működik, minden gondolatomhoz kapcsolaok egy történetet.) Először azt akartam, hogy a fiúk is tesók legyenek, de aztán rájöttem, hogy ez milyen béna ötlet, onnantól kezdve pedig csak úgy ömlöttek az ötletek, de úgy éreztem, ez túl jó ahhoz, hogy csak úgy fiókba írjam. A sztori folytatása pedig az előző díjnál adott első válaszomban van :)
- Vannak posztereid a falon? Ha igen, kiről/miről?
Poszter nincs, festett kutyusos kép van, az egyik barátnőmtől kaptam a 12. születésnapomra és naaaagyon aranyos :)
- Mi a kedvenc dalod?
James Arthur Impossible-ja és a Notre dame-i toronyőr rajzfilmből a God help the outcasts. Annyi gyönyörű emléket idéz fel...
- Mennyi ideig tart megírni egy részt a blogodra?
Mivel májusban írtam az egész történetet, most már csak apróbb simításokon kell keresztülmennie a fejezeteknek, ami max. 15 percet vesz igénybe. Amíg a sztorit magát írtam, változó volt az idő, amit ráfordítottam, az utolsó hét alatt például azt hiszem öt fejezetet írtam meg, ami ugye az egésznek többi, mint egyharmada.
- Ha nincs ötleted, honnan szerzel ihletet a történethez?
Ennél a történetnél május utolsó hetében ragadtam le. Egyszerűen nem ment az írás, pedig tudtam, hogy hamarosan lejár a határidő. Május utolsó hetére még azt hiszem nyolcezer szó hiányzott, nekem meg még kevesebb időm lett az írásra, mert az év végi vizsgafellépésünkre próbáltunk minden délután. De egyszerűen az, hogy végre csinálok valami nem átlagosat a hétköznapokban, hogy egy kicsit kimozdulok a megszokott programjaimból, ez úgy inspirált, hogy hipp-hopp összedobtam azt a nyolcezer szót.
- Kedvenc könyved?
Nincs.
- Milyen blogokat szoktál olvasni? Fanfiction vagy különálló történet?
A fanficek valamiért egyáltalán nem érdekelnek, pedig néhány évvel ezelőtt még faltam a Harry pottereseket. Mostanra azonban maradok a különálló történeteknél, és azokat is csak akkor olvasom, ha igényesen meg vannak írva.
- Mi a véleményed a sablon blogokról?
Lehet írni, ha jólesik. Tényleg, én aztán senkinek nem tiltom meg, nekem is van a gépemen SzJG-szerű írás. Az a különbség, hogy én ezt nem teszem nyilvánosságra, csak magamnak írom, mert tudom, hogy elveszne a többi között. A legtöbb sablonblog írója sajnos nem veszi észre, hogy az övé igenis sablon, ezért van még mindig ennyi belőlük.
- Voltál nyaralni?
Igen, Olaszországban, a Garda-tó partján és Tihanyban.
- Mivel fogod tölteni a nyár utolsó heteit?
A múlt hetet a legjobb barátnőmmel töltöttem, de ő azóta visszament Bécsbe, én pedig épp itthon vagyok és kiélvezem a szünet utolsó napjait.

Ennyi lett volna, még egyszer köszönöm a díjakat mindegyikőtöknek!

11. fejezet

Sziasztok!

A legutóbbi kis kifakadásomnak (vagy nem annak, mindegy) hála a 10. fejezet után több komment is érkezett a különböző fejezetekhez, amit nagyon-nagyon köszönök Nektek! Már itt is a következő rész, olvassátok egészséggel!

(Egy kis hangulatfokozó :) )


Lili


Másnap reggel Fruzsi olyan fejjel támolygott le a földszintre, mint egy lány, aki épp tegnap szakított a barátjával. Várjunk csak, Fruzsi tényleg egy lány, aki tegnap szakított a barátjával! Micsoda véletlen!
- Hogy érzed magad, drágám? – kérdeztem tőle.
- Szerinted? – vonta fel a szemöldökét kissé idegesen.
- Jó-jó – sóhajtottam. – Tudok valamiben segíteni?
- Nem hinném – rázta meg a fejét. – Azért kösz.
Valószínűleg észrevette, hogy milyen gyakran nézek az órámra, mivel rövid idő elteltével megkérdezte:
- Van valami programod?
- Hát… ami azt illeti, találkozóm van Marcival – vallottam be vörösen. – De lemondhatom, ha szeretnéd.
- Ugyan dehogy – rázta meg a fejét. – Menj csak!
- Biztos?
- Tuti – bólogatott halványan mosolyogva.
- Köszönöm – pattantam fel. – Ígérem, amint visszaérek, kikúrálunk.
- Oké – nevetett fel. – Na, menj már! Még elkésel.
- Szia! – intettem még vissza az ajtóból, aztán ki is libbentem a szabadba.
Tegnapelőtt ma délelőttre beszéltünk meg találkozót a parton, és gondoltam nem árt, ha egy kicsit előbb odamegyek. Széles mosollyal az arcomon sétáltam végig az utcákon, annak tudatában, hogy nemsokára Marcival lehetek. Az szembe jövő emberek kicsit megütközve néztek rám, amolyan “minek örül annyira ez a lány” tekintettel, de hát nem tök mindegy? Sose érdekelt túlságosan az emberek vélemánye.
Olyan fél tizenegy körül érkeztem meg a megbeszélt helyre, és vártam, hogy Marci is befusson. És vártam. És vártam. Negyed tizenkettőkor megeresztettem egy telefonhívást, hogy mégis mi tart ennyi ideig. Nem vette fel. Hívtam újra. Akkor sem. Már az őrület kerülgetett, és elhatároztam, hogy nem várok rá tovább. Végül is, nem valami alárendelt szerepet játszom, hogy órákig ácsorogjak miatta. Akkor inkább hazamegyek és ápolom a lelkileg beteg testvéremet.
Vissza is indultam a házunkhoz, csakhogy út közben valami nagyon nem odaillőt pillantottam meg. Pontosabban, odaillett volna, csak éppen mellém, a randinkra. Marci volt az, és valami magas, ébenfekete hajú, fehér bőrű bikinis szépséggel röhögött valamin. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de aztán sikerült megnyugtatnom magam. Végül is, Marci egy csomó embert ismer errefelé – gondoltam. – Miért ne lehetne egy csinos lány ismerőse? Nem törvénytelen, vagy ilyesmi. Azért azt egy kicsit furcsának találtam, ahogy a lány lopva többször is végigsimított csupasz karján. Valószínűleg nagyon bejön neki a barátom. Az én barátom!
Próbáltam nem túlreagálni a dolgot, miközben hazafelé baktattam. Nincs semmi vész, Lili, nyugodj meg. Te nem fogsz úgy járni, mint Fruzsi, téged egy fiú sem csalhat meg. Persze, mire benyitottam a nyaralónkba, már úrrá lett rajtam a pánik, és teljesen kiakadtam, mert egyszerűen nem tudtam követni ezt az egészet. Marci valaki mást is szédítene? Létezik ilyen? Egyáltalán, képes lenne ezt megtenni velem? Imádkoztam, hogy nem legyen a válasz, és kiderüljön, hogy az egész csak egy kis félreértés. Majd mindent tisztázunk, nemsokára – mondogattam magamban.
Így, hogy a Marcival töltött napomnak befellegzett, több időm maradt Fruzsira, meg a szerelmi bánatára. Mikor hazaértünk, egyből benyomtunk valami béna vígjátékot, és pattogatott kukoricával dobáltuk a szintén béna szereplőket. Ezek után leültünk a gépe elé egy doboz duplacsokis fagyival, majd szépen kitöröltük az összes Bencére emlékeztető képet. Mire készen lettünk, mintha Fruzsi csak még jobban kikészült volna, de én tartottam benne a lelket.
Aztán három óra körül csengettek a kapunkon.
- Igen? – mentem ki ajtót nyitni.
- Virágot hoztam erre a címre – nézte meg a futár a kis jegyzettábláját.
- Köszönöm, átveszem – biccentettem, majd egy gyors aláírás után be is vittem a házba.
A virágon a változatosság kedvéért megint nem volt név, de nem kellett hozzá túl sok ész, hogy kitaláljam, Marci a feladó. A csokorhoz mellékelt kártyán az alábbi szöveg szerepelt: Szeretném jóvátenni a hibámat. Gyere ma este nyolcra a kikötő mögé!
Édes – gondoltam magamban. Biztos zavarja, hogy a mai programunk elmaradt, ezért ki szeretne engesztelni. A kikötő mögött sokszor szoktunk sétálni, de valahogy esténként sosem fordulunk meg arrafelé. Most majd bepótoljuk.
Este nyolcra elővettem a lehető legcsábítóbb énemet, hogy minél jobban elvarázsolhassam barátomat. Idegesen, szinte futva tettem meg a házunk és a kikötő közti utat, de belül a szívem még gyorsabban dübörgött. Éreztem, hogy ma történni fog valami, ami hatással lesz a későbbi kapcsolatunkra, de arra gondolni sem mertem, ami a találkozó helyén fogadott.


Krisz


A part korlátjának dőlve, idegesen vártam a lányt. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha el sem jön. Egyszerűen nem teheti meg. Annyit udvaroltam neki virággal az elmúlt hetekben, hogy biztosan itt lesz most. Meg akar ismerni – győzködtem magam.
Legalább egyvalami miatt nem kellett aggódnom: a helyszín kiválasztása a lehető legjobban sikerült. A nap a hátam mögött épp lemenni készült, rózsaszínesre festve az eget. Kissé közhelyes, de a lányok ezt szeretik, nem? Ha ez kell ahhoz, hogy megnyerjem Lilit, akkor boldogan vállalom az áldozatot.
Nyolc előtt tíz perccel megjelent a partszakasz tőlem legtávolabb eső részén, és nagyon úgy nézett ki, mint aki egyetlen konkrét személyt keres. Lehet, hogy tudja, én vagyok a titkos hódolója? Mekkora pofára esés lenne! Mindegy, a lényeg az, hogy mire végzünk a dolgok tisztázásával, boldogan boruljon a nyakamba, és soha többé ne akarjon elhagyni.
Minden egyes rohadt embert alaposan megvizsgált, de persze egyszer sem járt sikerrel, a sétálók nagy része pedig szimplán hülyének nézte, amiért belebámul az arcukba. Kicsit mintha ideges lett volna, de ettől csak még jobban megszépült. Azt akartam, hogy élete végéig az én oldalamon idegeskedjen.
Nagy sokára elért a partnak abba a magasságába, ahol én álltam, de továbbra sem nézett felém. Mi baja ennek a lánynak? Hahó, itt vagyok, ugorj a nyakamba! Gyerünk már!
Aztán felfogtam, hogy most nekem kell előbb lépnem, magától úgyse talál soha oda hozzám. Remegő lábakkal indultam el felé, úgy éreztem, a szívem a torkomban dobog. Lehet, hogy Marci az ilyen megjegyzéseim miatt szokott homokosnak nevezni? Lényegtelen. Szóval, odaléptem hozzá (épp háttal állt) és megkocogtattam a vállát:
- Szia.
Jó kezdés, nagyon jó.
- Helló – köszönt felvont szemöldökkel, és nagyon úgy tűnt, hogy idegesíti a jelenlétem. – Most lelépnél, ha szépen megkérlek?
- Lili, azt hiszem, nem vágod ezt a helyzetet – sóhajtottam. – Én hívtalak ide.
Na, ezt az arcot meg kellett volna örökíteni. Minimum másfél percig bámult rám rezzenéstelenül, leesett állal, mint egy ötéves, akinek épp elmondták, hogy a Mikulás nem is létezik.
- Hogy… hogy mi? – kérdezte értetlenül.
- Én küldtem neked a virágokat – magyaráztam. – Miért, másra számítottál?
- Igen! – bólogatott. – Mi… mégis, miért csináltad ezt?
- Szerinted? – röhögtem el magam kínomban. – Azért, mert szeretlek.
- És mit vársz tőlem most, hogy ezt tudom? – kérdezte ridegen.
- Hát… talán, hogy te is szeretni fogsz.
- Nekem van barátom!
- Marci? Őt ne tekintsd a barátodnak, általában olyan három-négy lánnyal osztozol rajta – legyintettem nyugodtan, mintha csak a holnapi időjárásról tájékoztatnám.
- Ezt mégis honnan veszed?
- Egy: ismerem Marcit. Neki ez a specialitása. Kettő: szinte minden nap más lánnyal látom a strandon vihorászni, mint egy idióta. Ez csak jelent valamit, nem?
- Nem! – kiabálta. – Marci szeret engem!
- Neked is jobb lenne, ha nem ringatnád magad tévképzetekbe.
- Miért… miért mondasz nekem ilyeneket?
- Mert szeretlek – sóhajtottam, és újra nekidőltem a part korlátjának. – Azóta szeretlek, hogy először megérkeztetek ide, a nyaralótokba. Hát nem érted? Én sokkal többet adhatnék neked, mint Marci. Én szeretnélek téged, úgy igazából, nem csak megjátszva. Neked ez nem kell?
A lány lesütötte a szemét, és sokáig hallgatott. Mikor egy könnycseppet láttam lecsordulni az arcán, akaratlanul is közelebb léptem hozzá.
- Ne, kérlek ne sírj! Én nem ezt akartam.
- Igazad van – hüppögte halkan. – Marci… olyan fura volt mindig is, ma meg láttam egy lánnyal együtt, miközben velem kellett volna lennie… Én csak… én úgy szerettem őt…
- Szerinted képes lennél engem is úgy szeretni? – kérdeztem. – Nem most azonnal, hanem majd ha egy kicsit megismerjük egymást. Rengeteg időnk van.
- De… én szeretem Marcit – motyogta. – És nem is biztos, hogy jól láttam a dolgokat…
- Marci mindenkivel ezt csinálja. Hidd el, én már csak tudom. Van egy haverunk, Bence, vele azt szokta játszani, hogy ha a szerencsétlen srác szerelmes lesz, Marci meg és levadássza az érintett csajt. Én meg ápolhatom szegény beteg lelkét – forgattam meg a szemeim.
- Hogy mi? – vonta fel a szemöldökét meglepetten. – De Marci azt mondta… Ó, a francba.
- Erről beszéltem.
- Bakker… de Bence megcsalta Fruzsit! Akkor mégiscsak volt ebben valami igazság!
- Bence? – kérdeztem. – Nem, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ő ilyet nem tenne. Nem az ő műfaja.
- De megtette – bizonygatta hasztalanul.
- Félreértettetek valamit. Ilyen nem létezik. Bence nem ilyen. Szereti a tesódat.
- Biztos vagy benne? – nézett rám, a szemeiből azt vettem ki, hogy megbízik bennem.
- Igen – bólintottam.
- Akkor nagy gáz van – sóhajtott. – Merthogy Fruzsi is szereti Bencét, de azt hiszi, hogy megcsalta valami alkesz csajjal. Bence meg ezek szerint szintén szereti Fruzsit, de nem tudja meggyőzni őt erről.
- Bakker – kommentáltam az eseményeket.
- Ez így nagyon gáz – húzta el a száját. – Össze kell hoznunk őket.
- De gyorsan – tettem hozzá.
- Ja – bólintott. – Mit csináljunk?
- Be kell szerveznünk Bencét – vigyorodtam el.
- Akkor hajrá – biccentett, és egyszerre löktük el magunkat a korláttól. Azt hiszem, megvan az első közös programunk.

2014. augusztus 25., hétfő

10. fejezet és egy apró kérés

Sziasztok!

Mivel mindjárt itt a nyár vége, ez pedig egy amolyan szezonális történet, ezért sejthetitek, hogy hamarosan az én sztorim is befejeződik. (Hogy lesz-e folytatás, azt még nem tudom.)
Egy kis statisztika az elmúlt két napból:
szombat: 216 megtekintés
vasárnap: 320 megtekintés, ami azt hiszem, rekord a blog történetében
Emellett van 43 feliratkozóm, akik valószínűleg azért iratkoztak fel, mert tetszett nekik a történet.
Szerintem ezek egész nagy számok, mármint, nem minden blogger büszkélkedhet ennyi megtekintéssel meg ilyesmi, de valami mégiscsak zavar ezzel kapcsolatban.
És hogy mi az?
A visszajelzések. Tudjátok, hogy az 536 megtekintésből hányról kaptam visszajelzést? 2. Kettő darab komment érkezett az elmúlt két napban. Én tényleg imádlak Titeket és hálás is vagyok már azért is, ha rám kattintotok, de könyörgöm, nem lehetne néha írni? Mert ebből az egy-egy megjegyzésből fogalmam sincs, hogy tényleg jó-e amit csinálok, vagy csak néhányaknak tetszik abból az 536 megtekintésből. Szóval kérlek Titeket, hogy bár már a sztori vége felé járunk, azért vegyétek a fáradtságot és írjátok le nekem a véleményeteket, akár pozitív, akár negatív. Komolyan, én egy negatív kritikának is sokkal jobban örülök, mint a semminek, mert abból legalább megtudom, hogy hogyan érez a történettel kapcsolatban az olvasó. Szóval kérlek, kérlek Titeket, kommenteljetek, használjátok a Chatboxot vagy akár csak nyomjatok egy +1-et a szöveg alatt, nekem már az is nagyon sokat jelent!
Most pedig tegyetek fogadalmat, hogy fogtok nekem küldeni visszajelzést, majd mélyedjetek bele a 10. fejezetbe, jó olvasást kívánok! :)


Bence


- A francba, ezt mégis miért csináltad? – kérdeztem magamból kikelve.
- Gondoltam jobb, ha tudja az igazságot – vihogott idétlenül. – Mindenkinek meg kell tudnia egyszer... ezen kívül, szerinted nem édes a bosszú?
- Mégis milyen bosszú?
- Nem hívtál! – ordította hirtelen jött hangerővel. – Odaadtam a számomat, te pedig nem hívtál fel! Hogy volt képed egy együtt töltött éjszaka után ezt tenni velem?
- Mi nem töltöttük együtt az éjszakát! – kiabáltam vissza neki. – Én még mindig egy béna, tizenhat éves szűz vagyok, és ha akarnám is csinálni, nem egy olyan mocskos ribanccal tenném, aki minden éjjel seggrészegre issza magát, aztán szétteszi a lábát az első arra járónak! – Huh, visszagondolva ez talán egy kicsit durván hangzik.
- Megadtam a számom!
- Kaptam egy telefonszámot egy elázott, másnapos, érzelmileg labilis lánytól. Komolyan az a bajod, hogy nem használtam ki az adandó lehetőséget?
- Hogy tehetted ezt? – bőgte el magát.
Közben a mostani, szintén részeg partnere a vízhez evickélt, majd derékig belemászva (természetesen ruhában) okádani kezdett. A világ ekkor már mintha forgott volna körülöttem, de nem voltam benne biztos, hogy a szag miatt.
- Én megbíztam benned! – zokogta Hanna. Még soha nem idegesített ennyire a vinnyogása.
- Na, most menj el a büdös… – Inkább nem fejezem be a mondatot. A lényeg az, hogy a mondat után kikerülve őt elhúztam a csíkot.

Fruzsi lelépett. Hitt ennek a hülye libának és lelépett. Hogyan vehette be ezt a baromságot? Mégis hol volt az elmúlt három hétben, mikor minden egyes szabad percemet azzal töltöttem, hogy az ő kedvében járjak? Komolyan, KOMOLYAN hisz Hannának mindezek után? Az elmúlt néhány napban már kezdtem érezni, hogy megbízik bennem. Nem csak egyszerűen megbízik, akármit megtenne értem. Ahogy nézett rám, ahogy mosolygott, ahogy beszélt velem… Mindez nem annak a jele volt, hogy megkedvelt engem? Hogy felejthetett most hirtelenjében mindent el?

Az első pillanatban érzett felháborodottság és zavar gyorsan átcsapott elkeseredésbe. Az elmúlt három hét egyfajta rózsaszín ködöt volt az elmém köré, ami most egy másodperc alatt foszlott semmivé. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy elveszíthetem Fruzsit. Mi lesz most így? Hogy a francba fogom meggyőzni, hogy mindez csak kamu? Ilyen helyzetben az se biztos, hogy én hinnék magamnak. Basszus, én nem akarom ezt vele így befejezni! Elbasztam Petrával, elbasztam Majával, és miért? Mert túl sokáig vártam, egyiknek sem mondtam időben, hogy szeretem. Meg is lehet nézni, hogy velük hogy végeztük. Nem akarom, hogy Fruzsival is ez legyen. A francba, én szeretem ezt a lányt! Szeretem és nem akarom elveszíteni! Miért, miért voltam ekkora barom, hogy hagytam őt elmenni?
Hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy most azonnal megkeressem és tisztázzam vele a dolgokat. Ez a helyes, nincs igazam?




Fruzsi

Zokogva állítottam haza. Már nem is emlékeztem, mikor kezdtek el ömleni a könnyeim, de mire kinyitottam a bejárati ajtónkat, már patakokban folytak végig az arcomon.

- Lili, itt vagy? – kiabáltam fel elcsukló hangon az emeletre.
- Mi történt? – Lili néhány perc múlva papucsban, pizsamában sietett le elém. – Nem Bencével mentetek kempingezni?
- Megcsalt! – zokogtam artikulátlanul. – Egy másik lánnyal töltött egy éjszakát, miközben engem szédített!
- Ó, édesem! – sóhajtotta Lili, majd szorosan átölelt. Belefúrtam nedves arcomat vanília illatú vállába és egy kicsit, csak egy nagyon kicsit megnyugodtam, hogy legalább ő itt van nekem.
- Pedig én már azt hittem… azt hittem, szeretem! – mondtam neki két sírógörcs között.
- Ó, édesem! – ismételte a hajamba mormogva. – Gyere, mossuk meg az arcod kicsit!
Még mindig hüppögve követtem őt mosdóba, ahol hideg vízzel jó alaposan megdörzsölte az arcomat. Mire végzett, mintha egy kicsit már magamhoz tértem volna.
- Mesélj el mindent! – kérte, és a fürdőkád szélére telepedett.
El-elcsukló hangon vágtam bele a történet előadásába, és szerintem egészen pontosan lefestettem Lilinek, hogyan árulta el nekem Hanna, hogy ki is Bence valójában. A végére a mesém érthetetlen zokogássá torzult, így drága tesómnak közelebb kellett hajolnia, hogy érthesse a mondandómat. Mikor befejeztem, felállt és újra magához szorított.
- Úgy sajnálom! – suttogta a fülembe. – Az a rohadék azt se érdemelte meg, hogy ránézz. Túl jó vagy hozzá. Hidd el, találsz nála ezerszer hozzád illőbbet!
Mielőtt még más közhelyeket is a fejemhez vághatott volna, beleszóltam:
- De… én úgy szerettem őt! Olyan rendesnek tűnt!
- Mindig a rendes srácok a legbalhésabbak – ingatta meg a fejét Lili.
- És olyan édesen foglalkozott velem! – merengtem el összetörten.
- Drágám, ez már a múlté. Most már mindketten tudjuk, hogy egy rohadék, önző, érzéketlen szemétláda volt, így könnyebben tudsz továbblépni rajta. Szerinted menni fog?
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Ilyen választ nem fogadok el! – jelentette ki határozottan. – Mit kell neked akármilyen béna, Balaton parti pincérfiú? Tele van a hely gazdag, kedves, figyelmes turistákkal, akik alig várják, hogy a nyaralásuk alatt összetalálkozzanak az igazival! Holnap első dolgunk lesz kimenni és csekkolni őket!
- De neked van barátod – emlékeztettem.
- Nem is nekem fogunk keresni! Most kizárólag rád koncentrálunk.
- És mi van akkor, ha nekem mégis inkább a béna, Balaton parti pincérfiú kell?

- Olyan nincs – rázta meg a fejét határozottan, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon. 
- De Lili, sajnos van – sóhajtottam, és leültem a fürdőszoba szőnyegére.

- Ez egy hülyeség. – Imádom, mikor ilyen kedvesen minősítget. – Te még semmit nem láttál ebből a helyből. Az eddigi nyaralás alatt végig csak azzal a szemétládával voltál elfoglalva, itt az ideje, hogy másfelé is nézegess. Te egy csinos, fiatal, kedves lány vagy, olyan, akire minden férfi vágyik, szóval higgy nekem, egy pillanat alatt találunk valaki hozzád illőt.
- De nekem Bence kell! – ismételtem sokadszorra, kétségbeesetten.
- De hát megcsalt téged!
- Egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni róla – ráztam meg a fejem. – Bence nem is olyan…
- Honnan veszed? – vonta fel a szemöldökét. Ilyen ábrázattal, meg az összefont karjaival kissé szemrehányóan nézett ki. – Ismered egyáltalán ezt a fiút? Mit tudsz róla, azon kívül, hogy itt lakik, az apja éttermében pincérkedik, jól úszik és ó, el ne felejtsem, állítólag szeret téged?
- Egy csomó dolgot elmondott nekem – válaszoltam, bár ezt még én sem gondoltam igaznak.
- Igazán? És mégis mik voltak azok?
- Hát… – gondolkodtam el.
- Na látod! Ha tényleg szeretett volna, mesél magáról neked egy kicsit! Tudod te, hogy mi a kedvenc színe, volt-e háziállata, mi a kedvenc hobbija…
- Jól van, én is megértettem! – csattantam fel. – Nem szeretett! Most jobb neked, hogy így a szemembe mondhattad?
- Nem Fruzsi, ez nekem szörnyen rossz! Csak azért mondom ezt neked, mert magadtól nem jönnél rá, én pedig nem akarom, hogy csalódás érjen!
- Azért lehetnél egy kicsit finomabb – húztam el a számat. – Végül is, most törték össze a szívemet.
- Édesem, hidd el, jobb, hogy a szemedbe mondom – veregette meg a vállamat. – A kertelés sose volt a szakterületem.
- Ezért is szeretlek annyira – sóhajtottam.
- Na, mit szeretnél csinálni? Hajnali fél három van – nézte meg az óráját – szóval nézhetünk szomorú szerelmes filmet, ehetünk egy nagy doboz fagyit vagy… lefeküdhetünk aludni!
- Alvás – döntöttem viszonylag gyorsan.
Mikor kiléptem a fürdőből, magamban elnyomtam egy ásítást. Akármennyire is felkavart Bence meg a kis ügyletei, attól még éreztem, hogy ha nem dőlök be azonnal az ágyamba, akkor bizony a folyosón fogok összeesni horkolva. Ahogy bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, már indultam is volna lefeküdni, de ekkor legnagyobb meglepetésemre valaki kívülről megzörgette az erkélyre vezető ajtómat. Az üvegen kinézve Bencét pillantottam meg. Istenem, komolyan képes eljátszani ezt a közhelyes, erkélyen mászkálós jelenetet? Hol vagyunk mi, a High School Musicalben?
- Húzz el! – kiabáltam neki bentről, majd tüntetően leültem az ajtó elé, hátamat az üvegnek vetve, hogy még véletlenül se lássam meg az arcát. Attól féltem, hogy ha megpillantom őt, egyből újra fellángol a szerelmem és képtelen leszek többé haragudni rá.
- Miért nem hagyod, hogy elmondjam az igazat? – kérdezte a fiú, és a hangjában őszinte elkeseredettség érződött, amitől egy pillanatra megsajnáltam. De csak egy pillanatra, utána egyből beugrott, mit is csinált velem ez a rohadék, és a szívem újra kővé vált.
- Komolyan elhiszed ezt az egész baromságot? Az elmúlt három hét után? – kérdezte megrökönyödve.
- Igen, elhiszem! – kiabáltam neki.
- Inkább hiszel egy részeg ribancnak, mint nekem?
- Igen – bólintottam, és a fejemet az üvegnek döntöttem.
- Akkor azt hiszem, végeztünk. Nem igaz? – sóhajtotta.
- Igen, végeztünk – helyeseltem szomorúan.
- Sajnálom, hogy így fejezzük be.
- Nem hagytál más választást – emlékeztettem remegő hangon.
- Csinálhattuk volna normálisan is.
- De ez nem jött össze, úgyhogy jobban teszed, ha most elhúzol az erkélyemről – jelentettem ki könyörtelenül.
- Értem – bólintott. – Már csak egy kérdés: miért mondtad, hogy hinned kellett volna Lilinek?
- Mert ő előre megjósolta az egészet – magyaráztam. – Marci elmondta neki, ki is vagy valójában, ő pedig figyelmeztetett, csak én nem hallgattam rá.
- Hogy baszná meg… – mormogta, de engem ez a rész már egyáltalán nem érdekelt.
- Akkor, eltűnnél a teraszomról? – kérdeztem hűvösen. – Aludni szeretnék.
- Persze – sóhajtotta, azzal hátat fordított nekem és az erkély mellett álló fa egyik erősebb ágához lépett.
Még utoljára megfordult a fejemben, hogy hagynom kéne, hogy megmagyarázza, de aztán elkezdett lemászni a fán, én pedig éreztem, hogy késő.
Elment, végeztünk. Jobb lesz nekem nélküle – áltattam magam teljesen feleslegesen. Úgyis tudtam, hogy sokkal, sokkal rosszabb lesz így, hogy ismertem, de megtartani nem tudtam.




Bence


Már rohadtul nem érdekelt a fogadás. Ahogy földet értem Fruzsiék kertjében, csak egyetlen dolog járt a fejemben: Fruzsi kidobott, ráadásul úgy, hogy még esélyt sem adott, hogy megvédjem magam. Ezerszer rosszabbul éreztem magam, mint amikor megpillantottam együtt Marcit és Maját. Maja legalább valaki másért hagyott el. Fruzsi meg egy olyan pletyka miatt, amit Hanna, na meg Marci terjesztett. Hirtelen ráébredtem, hogy már megint ő nyert. Rohadtul mindegy, hogy mennyi idős vagyok, hogy milyen lányról van szó, egy a lényeg: az a rohadék mindig megtalálja a módját annak, hogy összetöresse a szívemet. Remélem, most elégedett. Néhány nap múlva úgyis megdönti azt az idióta tyúkot, és akkor megkapja a pénzét, megnyeri a fogadást. Nem teljesen mindegy? Szívesen perkáltam volna akármennyit neki, ha cserébe megtarthatom Fruzsit. De így már soha többé nem fog rám nézni, soha nem mondhatom el neki, mennyire is szerettem őt, talán életemben először igazából. Nem mondhatom el neki, hogy bármit megadnék azért, hogy újra velem lehessen. Azt hiszem, ha apáék hazajönnek, visszaadom a szabadnapjaimat. Már úgysem érnek semmit most, hogy nincs kivel eltölteni.

Ahogy kiértem Fruzsiék kertjéből az utcára, az első, amit észrevettem, a házunkban dübörgő zene és a villódzó fények voltak. A bátyám privát bulit tart, amiről engem direkt elküldött. Nem tök mindegy most már? Leszarom, hova küldött. Úgysem kellenek már a szabadnapok, akkor nincs tárgya az alkunknak.
Nagy levegőt véve elindultam a házunk felé. Már a kertünkben egy csapat alvó, feltehetően részeg tagba botlottam, szó szerint. Majdnem átestem egyikükön, de ez erre csak a másik oldalára fordult és horkolt tovább. A házunkba beérve aztán elég khm… különleges kép tárult a szemem elé: a kanapén, a szőnyegen, a lépcsőn, a konyhaasztalon, egyszóval mindenhol kiütött tagok hevertek. Lehettek összesen olyan ötven-hatvanan, ha nem számoljuk a kintieket. Ilyen a bátyám éves “leléptek az ősök” bulija, ahol elvileg minden megtörténhet. Hát, úgy tűnt, itt már semmi nem történik, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a földről egy félig teli piásüveget, és kiültem a teraszunkra. Úgy akartam elfelejteni a bánatomat, ahogy mindenki más is: lerészegedek. A lehető legegyszerűbb megoldás, nem igaz?
Egy fél üveg után már kicsit jobban éreztem magam, egy újabb fél után már boldog voltam, a harmadik után pedig már azt se tudtam, hogy ki volt az a Fruzsi, és mégis honnan a francból ismertem őt korábban. Aztán, mikor nem találtam több piát a közelemben, erőt vett rajtam a depresszió. Még a pia is elfogyott mellőlem. Még csak ez sem segít, hogy egy kicsit jobban legyek. Már megint minden rohadtul elcsesződött csajozás téren. A teraszunk egyik oszlopának dőltem (merthogy egyedül nem bírtam volna egyenesen ülni) és egy könnycsepp csorgott le az arcomon. Valaki egyszer mondta nekem, hogy a részegek sokat sírnak. Aha. Ahogy ott sajnáltattam magam, egyszer csak lépteket hallottam a hátam mögül.
- Fruzsi, te vagy az? – kérdeztem.
- Bocs öregem, csak a te jó öreg bátyád.
Szóval, Balázs is itt van. Már csak ő hiányzott.
- Mi van öcsi, nem megmondtam, hogy húzz el innen? – kérdezte szemrehányóan.
- Nem tök mindegy? Nem akarom a szabadnapjaimat. Megtarthatod őket. Az egyetlen, amire vágyok, még egy kis alkohol.
- Bence, te részeg vagy? – Balázs mintha egy kicsit megijedt volna.
- Nem tudom – vontam vállat.
- Mégis mi a franc történt?
- Fruzsi kidobott – sóhajtottam. – És azt hiszem, én is mindjárt kidobok valamit.
- Na jó, gyere! – húzott fel a földről, és egyenesen a mosdónkig rángatott.
- Nem rángass már! – üvöltöttem.
- Öcsi, te egy részeg, szerencsétlen hülye vagy. Nem fogod még a kertünket is összehányni.
- És ha én azt akarom csinálni? – kérdeztem idegesen, aztán inkább a vécénk fölé hajoltam, mert a vacsorám nem igazán fért meg a gyomromban.
- Na, erről beszéltem – mormogta Balázs.
A műveletet még kétszer-háromszor ismételtem meg, mire kábé minden kiürült a gyomromból. Ekkor fáradtan a csempénknek dőlve Balázsra néztem, és halkan kijelentettem:
- Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
- Hát, kábé – biccentett.
- Kösz.
- Komolyan szeretted azt a csajt? – kérdezte.
- Ja.
- És el is mondtad neki?
- Nem – ráztam meg a fejem.
- De miért? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert… én nem mondom a lányoknak, hogy szeretem őket – mondtam kissé gyerekesen.
- Akkor hülye vagy – válaszolta. – Na, elmondom, hogy mit fogsz csinálni: most kijózanodsz, aztán mikor ez kész, elmész ahhoz a csajhoz, és szerelmet vallasz. Nem érdekel az egód.
- De…
- Nincs semmi de. Ha kell a csaj, dolgozz meg érte.
- Aha – mondtam, aztán a következő pillanatban elnyomott az álom.